Nagyon próbára tett a tegnapi nap. Hol is kezdjem?
Elkezdett működni az, amiért itt vagyok, a kreativitás megvalósítása mindenben, azok a dolgok születtek belőlem, amikbe szerelmes vagyok, de nagyon lassan épül…
Tegnap felhívott a jegyzőnő, felajánlotta, hogy menjek a Múzeumba dolgozni 8 órában, mint önkormányzati munkaerő. Na, ez betette nekem a kaput. Nincs más választásom, megint ezt kell csinálnom, amit nem akarok…Mehetek a penészt takarítani megint. Rendesen kiakadtam. Összeborult bennem minden. Gondolkodási időt kértem. Kaptam ma reggelig.
Olyan szinten borultam meg, mint még a szerelmeim elveszítésekor sem. Konkrétan azt éreztem, mintha megerőszakoltak volna…
Sírtam nappal, sírtam éjjel…Legszívesebben sikítva kirohantam volna a világból. Majd szétrobbantam.
Aztán éjjel angyalok dolgoztak azon, hogy elvigyék a sok rossz energiát, ami belőlem kiszakadt. Szegények, nem győztem bocsánatot kérni tőlük. És ami meglepő, Izi szelleme jött, és átölelt, és azt mondta, ne feledjem, hogy soha nem veszíthetem őt el.
Ez jólesett, nagyon.
Reggel aztán elmentem az Önkormányzathoz. Igent mondtam, mivel nem volt más választásom, valamiből nekem is élnem kell. Ennem kell, fel kell öltöznöm valamibe, és ez mind pénzbe kerül most még. Még nem tudom másként megteremteni magamnak, hiába értem, hogy hogyan kell, még nincs itt az idő, hogy ez működni tudjon.
És miután megtettem, kiderült, nem is olyan vészes a dolog. Nem kell ott ülnöm egész nap. 10-2-ig ott kell lennem, 2-től 4-ig meg otthon készenlétben. Ha jön érdeklődő, és telefonál, akkor be kell mennem. Takarítani nekem kell sajnos, de megmondtam, hogy nem fogom megszakítani magam, mert egész télen fájt a vesém, nem leszek órákig a hidegben. Persze, nem igazán tetszett, amit mondtam, de nekem se, amit kaptam. Heti egy szabadnap, és bármikor elmehetek közös megegyezéssel, ha az alapítványi munka beindulna.
Ebből megértettem, hogy hurrá! A régi már nem tud úgy működni, ahogy eddig. És nem rajtam múlik. Isten nem engedi már, hogy olyan mélyre letaszítsanak. S ha el is esek még néha, nyújtja a kezét, és felsegít. Soha többé nem kell már olyan mélyre lemenni senkinek, mint eddig.
De piszok nehéz volt ide eljutni, és soha többé nem akarok ide visszajönni, ebbe a világba... Persze, ez nem is marad már ilyen, mert folyamatosan emeljük...
