Ismét katartikus élményem volt Tomival. Elém tolta Facebookon, hogy kapcsolatban van, és éreztem, várja, hogy mit lépek. Erre írtam neki, hogy örülök, és szívből kívánom, hogy boldog legyen.
Tetszett neki a hozzászólásom, de következő reakciója az volt, hogy letiltott. Mire én elképedve megkérdeztem, hogy miért, addigra már az ismerősei közül is törölt. Na, én meg nem játszom ilyen játékot tovább senkivel. Még vele sem.
Mondjuk, lehet, ezt már be kell fejeznem, és még valószínű, az utolsó rész hátravan, de kicsit unalmas már, hogy mindig ugyanaz történik, a legjobb szándékom ellenére is. És nem én vagyok a rosszfiú most sem.
Elegem van abból, hogy azt éljem, amit elém tolnak mások. Mától ennek vége. Nem építek karmát tovább. Hiszem, hogy Isten nem akar konfliktusokat nekem. Főleg úgy nem, hogy én vagyok az áldozat.
Van lehetőségem a jót megélni, és az illúziókból kilépni. Nem akarom már megérteni sem, hogy miért viselkedik valaki így, nem akarom megérteni, ki miért rúg belém, nem ragaszkodom már azok szeretetéhez, akik ellöknek maguktól. Az igazi, lélekből születő érzelmekre szavazok, s ezeket a szellemi útvesztőket, amiket Ahrimán rak elém, már felismerem, és kikerülöm. Nem kell minden csapdába beleesni, csak mert az utamba kerül. Csak egy feladatom van; Isten akaratát teljesíteni, és az nem az, hogy a csapdákba besétáljak. Nem kell harcolni, küzdeni senkivel, és semmi ellen. Amíg küzdök, kapcsolatban maradok azzal, amit nem szeretnék már megélni.
Niké barátom is segített pár meglátásával. Azt mondta, amilyen mértékben létrejött a vonzás, olyan mértékben jelenik meg a taszítás is. A megoldás minden esetben az, hogy össze kell kötni a két végpontot. Alfa és Omega az összekötő elem, vagyis Isten. Adjam át neki a megoldást.
Na, ezzel rávilágított arra, mibe rekedtem bele. Eddig meg akartam oldani a dolgokat. ÉN akartam megoldani. Vagyis helyesebb úgy fogalmazni, hogy nem tudtam, hogy lehet másként is. Kértem a megoldást mindig Istentől. S ő erre azt mondta, bennem van, csak engedjem ki magamból. Eddig így tettem, de nem volt túl sikeres, különben nem tartanék megint itt. Általában csak úgy sikerült ez a produkció, hogy ha belefáradtam, és feladtam, akkor oldódott meg valami.
De ezzel, hogy átadom a megoldást Istennek, egyrészt a hitemet és bizalmamat növelem, másrészt ez az elvárásaimat is megszünteti a megoldás irányába, ugyanakkor fel is gyorsítja a folyamatot, mivel az elmém nem kapaszkodik a megoldás lehetőségeibe. A cselekvés felelősségének súlyától is megszabadulok. Szabad leszek ezzel az egyszerű lépéssel.
Ugyanakkor Isten is csak azt csinálja, amit én; mivel a megoldás bennem van mindenre, csak aktiválja azt. A különbség abban, hogy én indítom el, vagy ő, viszont óriási. Az övé örökkévalót teremt, az enyém polárisat; övé összeköt, enyém szétbont.
Úgyhogy simán átadtam neki ennek a helyzetnek a megoldását. Ő pedig azt mondta, hogy elsimítja az ellentéteket, egybefésüli az egymásnak feszülő érzelmeket, és kiegyenlíti a hiányzó helyzeteket. Na, hogy ez mit jelent számomra, majd kiderül, és azt hiszem, nagyon gyorsan.
Most az van, hogy megfogalmaztam végre magamnak, milyen az igazi társam. Nem kell nekem belefeszülnöm abba, hogy elfogadjak valakinek olyan tulajdonságát, ami számomra nem vonzó, amivel erőszakot kell tennem magamon, és korlátaimat túllépnem. Senki nem kért erre. Az igazi társam az illúziókon át is felismer, és nem tesz olyat, amivel bánt, nem lök el magától, úgyhogy bármennyire is úgy látszott, hogy Tomi a megoldás, ő a társam, kiderült, hogy ez a konfliktushelyzet, amibe évezredekre leragadtam, éppen tőle indult Lemuriában. Megvizsgáltuk most már a másik oldaláról is a helyzetet, megélve, amit akkor a másikban nem bírtunk elfogadni, most már ideje ebből kilépni, és jöjjön a VALÓSÁG.
Pápá, illúziók!!!
