Igen, sejtettem, hogy ez lesz. Tegnap világosan éreztem, hogy Izi mit szeret abban a lányban; a csendet, hogy csendben van.
Engem keres, lényemnek azt a részét, amilyen 97-ben voltam. Mert akkorra volt bekódolva a találkozás. Én voltam, aki csendben elüldögélt bárhol. Óvodás koromban pl. nem szóltam egy szót se óvodában. Csendben voltam. Társaságban is. Akkor önmagam voltam, de még ösztönösen. Péter fordított ki önmagamból, illetve általa azok a szellemi erők, amik olyan irányba manipulálják az embert, hogy ne találja meg saját magát, ne tudja megvalósítani az isteni elrendeléseket.
Persze, akit így megtámadnak, az ha nem elég tudatos, és nem ismeri az ilyen játszmákat, az ő játékszerükké válik, s a félelme, tehetetlensége erejéből építkezik Ahrimán és bandája fent szellemben.
Bárcsak felismertem volna hamarabb. Úgy tűnik, már késő. Mindenre késő. Várhatok újabb 26 ezer évet, mire a Föld újra az isteni kegyelem állapotába kerül, hogy találkozzam a mellém rendelt társsal. Addig meg csak az utánzatok jönnek. Mert nem elég, hogy én felismertem, a társamnak is fel kéne. De ő egyre távolabb kerül tőlem, miközben ő se boldog, csak legfeljebb pillanatokra megelégedett.
Mindenesetre én nem táplálom tovább az ellenerőket a félelmemmel, szomorúságommal, tehetetlenségemmel, fájdalmaimmal. Imádkoztam eleget Iziért is. Ha Isten megengedi Ahrimánnak, hogy újra elválasszon tőle, legyen. Ha Istennek fontosabb ez, akkor én nem tehetek ellene semmit. Tudom, hogy egy szempillantás alatt felismerhetne Izi, ha Isten úgy akarná. De hadd tanuljon… Hadd tapasztaljon. Nem tehetek érte csak annyit, hogy bízom benne, egyszer felismer, egyszer eszébe jut, mit élt meg velem, egyszer felébred, egyszer átlát a fátyolon, és nem táplálja többé a Sötétséget, nem lesz a játékszerük.
