Elgondolkodtam Izin. Miért utasít el engem. Adama segített megérteni. Beszélgettünk:
- Gondold végig! Mi is vagy te? Mit kell megvalósítanod?
- Hogy önmagam legyek. Hogy azt éljem meg, amiért Isten ide küldött. Így találom csak meg a helyem.
- Vagyis? Egy szóval? Mi vagy te? Mit valósítasz meg?
- … a szabadságot.
Hát persze! Izi keményen ráfeszül valamire. Azért zavarta bennem ugyanez a tulajdonság. A vélt feladatára. Felismerem, mert én is ilyen voltam. Ha abból indulok ki, hogy a magasabb lényének mi a feladata, akkor megértem.
Csakhogy… a feladat nem az, hogy a magunk által felállított, vagyis vélt programjainkat futtassuk. Amiről azt hisszük, hogy tennünk kell, s ezt a „hitünket” védjük mindenkitől, aki másként véli, mert félünk, hogy elveszi tőlünk azt az illúziót, hogy fontosak vagyunk.
Pedig azok vagyunk, de a helyünk, feladatunk, fontosságunk csak akkor derül ki, ha az intuíciónkra hallgatunk, s akkor leszünk önmagunk, ha együtt tudunk mozdulni mindazokkal, akiket a sors, vagy Isten az utunkba küld. Nem az a cél, hogy kikerüljük a kellemetlent, hogy harcoljunk a „Gonosz” ellen, hogy megtagadjuk, ami ütközik jelenlegi látásmódunkkal, hanem hogy az adott helyzetben is Isten szeretetében és önmagunk lényegében tudjunk maradni.
Ezért mindig minden helyénvaló. Csak akkor lesz belőle ismétlendő tananyag, ha elzárkózunk előle. S ezzel nemcsak magunkat, hanem a másik embert sem engedjük tovább fejlődni.
Így végül is megértem a saját viselkedésemet is miért volt, hogy annyiszor közeledtem hozzá, fejemet verve a falba, vagyis az ő visszautasításába.
Megértettem végre ebből a szemszögből is magamat és hogy mi is a feladatom. Csak egyetlen: hogy egy tiszta csatorna legyek Isten számára, akin keresztül ő meg tudja valósítani a terveit, amik egyúttal az én vágyaim is. S hogy minden körülmények közt, minden félelem és fájdalom ellenére is megmaradjak ebben az állapotban. Ezen érzelmeimet is megtanuljam átalakítani fénnyé és szeretetté, és mindig együtt mozduljak mindennel. Így lesz csak EGY-ség és EGÉSZ-ség.
