Este 10 körül éreztem, hogy Izi telepatikus kapcsolatba lépett velem. Nem nagyon szeretem az ilyen jellegű kapcsolatokat. Péter alaposan megutáltatta velem. Agykurkász mester…
Nem értettem tisztán, mit akar, csak az elejét. Bocsánatot kért. Szeretné, ha kibékülnénk… Én nem haragszom… Péterre sem, pedig ő aztán sok mindent elkövetett ellenem.
Legszívesebben újra visszamennék ’97-be, és miután Péter elvitt Mátraházára, nem rá figyelnék, hanem magamra, és hagynám, hogy Isten vezessen. Nem Péter.
Mintha mindenről lekéstem volna … a saját életemről is. Miért kellett így lennie? Miért kellett ennyi fájdalmat megélni, ennyi félelmet, ennyi megaláztatást? És miért nem lehet végre már megélni azt, amiért itt vagyok?
Azért jöttem, hogy boldog legyek, és hogy szerelmes, hogy családom legyen, férjem, gyerekeink, és azzal, ahogy egymást szeretjük, példát mutassunk másoknak. Megmutassuk, hogy lehet boldognak lenni a szerelemben is, a házasságban is, hogy lehet feltételek nélkül szeretni, végtelenül.
Hát hol van az én társam? Megint el kell menjek anélkül, hogy megtaláltam volna? Hogy együtt lehetnék vele?
