Izivel álmodtam. Egy templomban voltunk, vagy iskolában, ahol táncot tanultunk több lánnyal együtt. (Talán Egyiptom.) Izi egy szobában nagyon magyarázott nekem valamit, és rajzokkal illusztrálta. (Természetesen egy szóra se emlékszem belőle.) Aztán gitározott és énekelt nekem.
A többiek hívtak, hogy menjek ki valamiért. Amíg otthagytam Izit, egy másik lánynak kezdett el magyarázni. Nem voltam távol sokáig. Mikor visszamentem, láttam, hogy épp a lányhoz hajol, és a fülébe súg valamit, majd arcon csókolja.
El akartam szaladni, nagyon felkavart, amit láttam. Izi utánam sietett, elkapta a karomat, maga felé fordított, és szó nélkül szájon csókolt.
Megdöbbentem, nem tudtam hogyan reagáljak. Aztán visszacsókoltam, de közben nagyon tisztán megszólalt bennem egy hang. Bár nagyon valóságosnak tűnt minden, a hang ezt mondta:
- Ez nem valóság. – Erre felébredtem.
Meglepődtem. Nem szoktam róla álmodni. Sőt. Álmodozni sem. Csak egyszerűen elfogadom, amit épp adni tud nekem. Bár néha nem könnyű, és nem értem, miért pont azt kapom, előbb-utóbb mindig sikerül elfogadnom tőle.
