Tegnap este egy kérdést tett fel nekem Jézus; Izi vagy Mihály? Gondolkodás nélkül Mihályt választottam.
Először csak annyit értettem meg belőle, hogy a döntésem sok mindent megváltoztat. Már annyiszor kellett döntenem, és mint oly sokszor, újra az istenit választottam az emberi helyett, a felfelé utat, a lefelé helyett, a Fényt az Anyag helyett, az éterit a fizikai helyett.
Vállon veregettem magam, hízott a májam, milyen jó döntés, milyen ügyes vagyok…aztán leesett, és jó nagyot koppant.
Miért kell egyáltalán választani? Ha választok, elválasztódik valami valamitől, aminek egyben kéne maradnia… Emberi és isteni most már össze kéne kapaszkodjon. Nem választok, illetve mindkettőt választom. Ha az egységet szeretném megvalósítani, mindkét részre szükségem van. Mindig itt buktam el. Mindegy, melyik részt választom, amíg a RÉSZT választom, és nem az EGÉSZET.
Huuuh, nagy kő leesett.
És már értem, miért fogalmazódott meg bennem ez a fogadalom, ami le is írtam még mielőtt ezekre a felismerésekre jutottam volna:
- Fogadom, hogy ezentúl nem Izi tévedéseire figyelek, hanem a bölcsességeire; nem a hiányosságaira, hanem az erősségeire, nem arra, amit még nem lát tisztán, nem ismert fel teljesen, hanem amit jól tud.
- Nem bírálom azokat az ismereteit, amiket másoktól vett át, hanem támogatom azt a tudást, ami az ő lelkéből született.
- A valódi énjét látom benne, és nem figyelek a rá ragadt illúziókra.
Ezzel segítem, hogy ő is feljebb kerülhessen. Mert már látom, mennyire lehúzta, hogy a hibái ellen tiltakoztam, hogy a figyelmemet efelé fordítva erősítettem ezeket a hibákat, ahogyan ő is ezt tette velem. Tapasztalhattam saját bőrömön, mennyire nehéz ezeket az energiákat levetni magamról. Nyilván neki is nehéz volt, nemcsak nekem.
Olyan sok csoda van minden teremtett lényben. Miért keressük mégis mindig a hibákat mindenben? Beláthatnánk már, hogy nincs hiba, csak azért tűnik valami tökéletlennek, mert még a megismerés és megnyilvánulás folyamatában van, még nem teljesedett ki ebben.
