Tegnap este felébredt a kundalínim. Most nagyon sokáig tartott, és teljesen végigment bennem, többször is. Eddig a szerelem ébresztette fel, mikor szerelmem fénytestében jött hozzám. Talán most is?
Éreztem a jelenlétét, de csak abban segített, hogy ez az erő végig tudjon menni bennem. Reggelre fájt a fejem. És a lelkem sincs valami nagy rendben.
Annyiszor eljutottam már ide. Megint össze vagyok zavarodva. Amiket a fizikai lénye üzen, az nekem szól, pedig ő nem nekem intézi. Ha reagálok rá, elzavar, megfenyeget. Ha nem reagálok, megfulladok. Most ezt a fulladást érzem. Hogy erővel ellenállok valaminek, aminek pedig meg kéne valósulnia.
Tegnap este kézen fogtam Mihályt, vagyis szerelmemnek a fényes, fenti részét, és kértem, kísérjen el a fizikai lényéhez. Láttam, épp a számítógép előtt ül, és valamit nagyon keres. Megismert. Vagyis tudta, hogy én vagyok a szerelme. Kértem, fogja meg a fenti, fényes lénye (vagyis Mihály arche) kezét. Megmutattam neki, hogy ez a valódi lénye, és addig nem találkozhatunk, míg nem lesz egy ezzel a részével.
Nagyon erős fáradtságot és tehetetlenséget érzek. Nem érdekel már semmi. De tényleg. Bármit csinálok, csak időhúzás. Figyelemelterelés arról, ami nem akar létrejönni, pedig már régen meg kellett volna történnie. De az ahrimáni erőknek még mindig hatásuk van ránk. Főleg rá.
Bárcsak megszabadulna már a Világ a Sötétségtől végleg! Miért kell nekünk az ő rabszolgáiknak lenni? Miért nem lehet békében élni mindenkinek együtt?
