Legszívesebben sikítva kirohannék ebből a műanyag világból. Semminek sem látom értelmét.
Minek tanítani, mikor én se tudok semmit? Vagy ékszert készíteni, mikor nem tudom tovább adni senkinek? Minek vágyni bármire, ha minden elérhetetlen marad?
Azt hiszem, itt fogom kidühöngeni magam. Hála az égnek, csak 2 embernek árultam el, most hol olvashatnak rólam.
Elég mélyen volt eltemetve bennem valami, ami ma szabadult fel teljesen. Haragszom. Dühös vagyok. Istenre. Hogy mi a fészkes fenét keresek itt? Miért nem mehetek el, ha semmi sem valósulhat meg abból, amiért itt vagyok?
És igenis haragszom. Nyilván ő akarja, hogy a haragot is megéljem vele kapcsolatban. Nem állok ellen neki többé. Csak azért, mert nem illik, vagy helytelennek tartom én magam is.
De ha Isten azt akarja nekem, hogy ezeket megéljem, és ezt érezzem, hogy jövök én ahhoz, hogy ellenálljak neki, vagy hogy haragudjak érte?
Csak hadd jöjjön a tehetetlenség, a félelem, az elvárásaim, a feszültségeim, a nyűglődés. Itt vagyok. Vállalom. Ezúttal nem ölöm meg magam, és nem hagyom azt sem, hogy más tegye.
.jpg)
