NEM AKARTAM Iziről írni, de jobb, ha kiírok magamból mindent most már. Tegnapelőtt írt pár sort a blogjába Szerelmemnek címmel. Éreztem, hogy nekem szól. A lelkemig hatolt.
Más dolog, hogy ő hogy érzi, az ő dolga, de ezzel az írással jelezte, hogy kész van. Felkészült az egymásra találásra.
Aztán tegnap este hallottam angyalok hangját, ahogy elindítják ennek lehetőségét, és a saját szellememét is, ahogy együttműködik velük. „A szerelem bekapcsolva” , meg egyéb ilyen munkaduma.
Semmi ráfeszülés. Nem azért jött létre. Már teljesen lemondtam róla, sőt, nemcsak róla, a SZERELEMRŐL is. Azért kezdtem el öregedni mostanában igen erőteljes léptékkel. De mikor eljutok egy bizonyos pontig, mindig jön Mihály, és kézen ragad, vagyis nem kézen… érzem, ahogy összeolvad a lelkünk, a fényünk, és ezer apró orgazmus hullámzik át teljes lényemen. Ez tart fiatalon, a Fénnyel való egyesülés, ami végtelen szerelemben zajlik le.
