Eddig a pillanatig kellett eljutnom. Ezt a tegnapi napot kellett kiizzadnom magamból pontosan azokkal az érzelmekkel, amik átzúdultak rajtam.
Ez volt az, amikor minden 3 órába, egy pontba sűrűsödik össze. Vagyis visszahúzódik a megvalósulásból, de közben végigáramlik az összes eddig megélt vonatkozása minden egyes hozott érzelmemnek.
A felszabadító pont az pont az, mikor Isten akaratára bízom magam.
Na, tegnap még tojt valamit az Ördög, csak hogy kerek legyen minden. Kaptam egy írást egy barátomtól az Ikerlángokról. Ő is kapta valakitől. Na, mikor elolvastam, ismét felment a pumpa bennem, de csak az Igazság miatt. Ugyanis azt a cikket én írtam még a Virtuson, és egy Aysha nevű nő az Angyalforrás c. honlapon a saját nevében tette fel.
Én beszélgettem 2009-ben Adamával erről. Hogy nekem miért kell mindig áltanítókba belefutnom? Az hagyján, hogy szó nélkül lemásolja, de hogy a saját nevében… ez már a pofátlanság csúcsa. Nem saját magamat akarom fényezni, nem hiányzik ez nekem, de a hazugságot nagyon nem szeretem. Nem is szólva arról, hogy még a tiszta információ is beszennyeződik tőle.
Azt hiszem, legyőztem magam, vagyis a hozott dolgokat magamban. Meg mertem engedni én csak magamnak a dühöt. Sokkal inkább, mint eddig bármikor. Eddig csak szomorú voltam helyette. Igaza volt Izinek, mikor egyszer felhívott, miután pimasz volt velem. Azt mondta, kíváncsi , hogy milyen vagyok dühösen. De én csak szomorú voltam.
Szóval ehhez igyekezett hozzásegíteni? Mert ösztönösen tudta, hogy csak miután átlépek ezen a ponton, akkor leszek teljes. Ez hiányzott nekem a Teljességhez. Izi mutatta is nekem hű tükörként rendületlenül a dühöt, csakhogy én nem akartam elfogadni tőle. Mindent elkövettem, hogy ne legyen rám dühös. Azért nem fogadtam el tőle, mert a saját dühömet önmagamban sem tudtam elfogadni. Azt, hogy én is lehetek dühös, hogy jogom van hozzá.
Most már találkozhatunk… Ha ő is megélte, amit kell. De szerintem megcsinálta ő is. Szerintem neki az alázat hiányzott. Leginkább önmaga felé.
Igazából leginkább saját magamra voltam a legdühösebb, ha jól belegondolok. De mindig megszöktem előző életeimben ez elől az érzelem elől. Mire felszínre jött volna, már hoppsz, meg is haltam.
Voltam dühös a szüleimre, főnökeimre, Péterre és társaira, a Sötétségre, a Világra, Istenre, de mire odaértem volna, hogy magamra legyek dühös, elmenekültem, vagy épp mások tettek róla, hogy ne éljem meg.
Miért vagyok dühös magamra? (Illetve voltam, mert már elszállt, szép fényes felhőcskében, szeretetbe csomagolva). Azért, mert dühösnek kellett lennem másokra. Mert meg kellett élnem a sok szomorúságot, amiket nem akartam, és mert hiába tudtam, mit kellene tenni, nem lehetett, nem működött. A tehetetlenség bántott a legjobban. Na, ez szerintem a düh előszobája.
Eddig számtalanszor jutottam már el. De most először engedtem szabadjára teljesen a dühömet. És úgy, hogy nem őrjöngtem, csak éreztem, hogy megy kifelé, és élem meg, és már nem feszít.
Óriási tehertől szabadultam. Nem megkönnyebbülést érzek, hanem felszabadulást. Átkerültem valami sima, fényes valamibe, ami teljesen természetes. Itt egyensúly van. Talán innen estem ki valaha?
Na, most már ideje van a szerelemnek. És még csak nem is örülök neki. Egyszerűen csak TUDOM, hogy így van.
