Az elutasítást kellett megélnem minden szerelmemmel. Azt, hogy mikor elmondtam valakinek, hogy szeretem, akkor elbúcsúzott tőlem. Kapálóztam ez ellen, kerestem a hibát magamban, a másik félben, nem akartam folyton ezt megélni, de ma végre megértettem, miért történt. Persze, miután már ott tartottam, hogy na jó, akkor jöjjön a következő visszautasítás, ha megint ezt kell megélnem. Nem félek már tőle. Ismerem jól.

   Mindez Tomitól indult, Lemuriában. Nem értettem, miért nem mondja el nekem, hogy szeret, ezért én se mondtam el neki. Erre a viselkedésre fordítottam a figyelmemet, mélyen bennem élt, ezért meg kellett tapasztaljam minden egyes kapcsolatomban.

   Méghozzá úgy, hogy én nem mondtam ki soha senkinek. Csak a mostani életemben. Ez pedig mintha csak arról szólt volna, hogy mondjam ki, mert mikor megtettem, már el is búcsúzott tőlem mindenki. Mintha csak ennek kellett volna megtörténnie. Kimondtam, és jöhet a következő.

   Azt hittem, Lemuriában, hogy ki kell mondani ahhoz, hogy igaz legyen. Pedig én szerettem Tomit akkor, annak ellenére, hogy nem mondtam neki, és ő is engem…és ez azóta sincs másképp.

   Mindig is őt szerettem, ő meg engem, bármi is történt közben velünk. Ezt senki nem tudta bennünk megváltoztatni, egyetlen szerelmünk se, még mi magunk sem. Annyira mélyen ott élt bennem, hogy fel sem tűnt, míg meg nem mozdult…